- Szöveg mérete +
Megjegyzés(ek):
CÍM: Szomorú vasárnap

KULCS: Üvegház

CSAPAT: Witch

KORHATÁR: 14

KATEG”RIA: romantikus, dráma, angst

SZEREPLŐK: Ron W., Harry P., Minerva M., Luna L./Hermione G.

FIGYELMEZTET…S: szereplő halála, femslash

MEGJEGYZ…S(EK): A dalt 1935-ben írta Seress Rezső és Jávor László, ami a legenda szerint öngyilkossági hullámot indított el. Állítólag a dal olyan mély depresszióba taszítja hallgatóját, hogy aki meghallja, azt elvarázsolja és menten öngyilkosságot követ el. Miután Magyarországon betiltották, 1941-ben Billie Holliday dolgozta fel Gloomy Sunday címmel, majd így vált világhírűvé, ám ismét betiltották az újabb öngyilkossági hullámok miatt. Hogy a legendának mennyi az igazság tartalma az mind a mai napig kérdéses.

Aki elég bátor ahhoz, hogy meghallgassa, annak jó mulatást!

https://www.youtube.com/watch?v=jOqiolytFw4

JOGOK: A dalszöveget kivéve minden jog JKR-é, nekem anyagi hasznom nem származik belőle, a dalszövegnek pedig minden joga Jávor Lászlóé és Seress Rezsőé.

TARTALOM: A háborúk idején sem áll meg teljesen az élet. A veszély fenyegető réme alatt új szerelmek, szenvedélyek és az elmúlás örök rémképe támad fel újra meg újra. Ám ki lehet kerülni igazán nyertesen egy háborúból?
„Szomorú vasárnap száz fehér virággal
Vártalak kedvesem templomi imával
Álmokat kergetô vasárnap délelôtt
Bánatom hintaja nélküled visszajött
Azóta szomorú mindig a vasárnap
Könny csak az italom kenyerem a bánat…
Szomorú vasárnap
Utolsó vasárnap kedvesem gyere el
Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel
Akkor is virág vár, virág és – koporsó
Virágos fák alatt utam az utolsó
Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak
Ne félj a szememtôl, holtan is áldalak…”


Még szinte hallom, ahogy édesanyám ezt a dalt énekelgeti a konyhában főzés közben. Szép hangja volt, és mindig féltem megzavarni, ezért elbújtam az ajtó mögött és csak csendben figyeltem. Hallgattam a dal kellemes, bódítóan egyszerű és szomorú hangjait, szavainak súlya pedig még értetlenül is nyomták vállaim. Mégis szerettem. Volt ebben a dalban valami varázslatos.

Emlékszem, aznap is ezt énekelte. Kinyitottam az ablakot, hogy a lakás szellőzzön, mert véletlenül odaégettem a pirítóst. …s akkor hallottam meg. Az ismerős dal könnyedén szállt a szélben én pedig mosolyogva hallgattam... Aztán az utolsó két szó beleveszett a sikolyok hangjaiba és a döbbenetbe, ahogy megláttam az ablak előtt elsuhanó édesanyám testét...

Apával sosem beszéltünk erről, a dalt pedig soha többé nem hallottam, ám néha, kora hajnalban édesanyám halk énekhangján ismét a fülembe duruzsolt és amint nőttem, úgy értettem meg egyre inkább a szövegét.

Néha a Roxfortban is erre ébredtem, de persze soha nem meséltem el se Ronnak, se Harrynek. …rtelmetlen lett volna. Végül is miután végre kiegyeztünk, Ronnal boldog, nyugalmas párkapcsolatban éltünk. Harry pedig, mint mindig, zárkózott volt.

Aznap reggel, a háború reggelén, megint a dallal keltem és hihetetlenül jó kedvem lett tőle. Tudom, hogy morbid, de így volt, ezért szépen felkeltem, köntösbe bújtam, az üvegházba mentem és a virágoknak énekeltem.
Nem tudtam, hogy valaki hall, ezért teljes beleéléssel, szívem minden hiábavaló szeretetével énekelgettem, miközben a fák leveleit simogattam – persze, csak amelyik nem harapott, és nem volt mérgező. Tudom, hogy ez az elvarázsoltság távol áll Hermione Grangertől, de ha nem lát senki, nem is derül ki, igaz? Csak hogy valaki látott.

- Szép dal! - Szólalt meg mögöttem Luna. Ijedten fordultam hátra, mint akit lopáson kaptak. Őszintén megfordult a fejemben, hogy most aztán mindenki megtudja majd a titkom, de ő csak odasétált mellém és elgondolkodva felemelte az egyik fa levelét.

Nem szidott le, hogy ilyen borzalmas reggelen énekeltem, nem kaptam fejmosást, csak megkért, hogy énekeljem el még egyszer. Persze, nem tettem meg.
Talán akkor történt, amikor nemet mondtam és ő felnézett rám. Az arca, az egész teste túl közel volt, de ami a legjobban megmaradt bennem az a szeme. A kék ábrándozó szempár úgy villant rám, mintha a gondolataimban olvasna, mintha a fejemből hallgatná a dalt. Görcsbe rándult tőle a gyomrom.

Gyorsan elhadartam egy kifogást. Már nem tudnám visszaidézni, mi volt az, csak, hogy elmenekültem. Futottam vissza a hálótermembe, félrelökve Ront, figyelembe se véve Harryt. Persze ma már szégyenlem magam emiatt, de akkor egyáltalán nem érdekelt senki és semmi más, csak hogy békében lehessek, távol mindentől.

Aztán ahogy el kezdtem öltözködni, hirtelen rám zuhant a felismerés, hogy ma van a napja, ma kezdődik a háború. Na nem mintha ez ilyen egyszerű lett volna, hogy akkor mától holnapig háború. Nem, csak érezni lehetett, hogy a feszültség akkora, hogy valaki meg fog törni és elküldi az első átkot. Pszichológiai hadviselés... …pp eleget olvastam erről.

Felsorakoztunk, ők is. Szigorú hadrendben álltunk és néztük egymást a halálfalókkal. Gyűlöltem az egészet. Ron sápadt arcára néztem, figyeltem, ahogy a szeplők szinte világítanak az arcán és őszintén sajnáltam. Úgy akartam védelmezni, mint egy anya a gyermekét. Be akartam küldeni a kastélyba, vagy haza, esetleg a világ másik végére, csak ne legyen itt, ne vágjon ilyen eltökélt arcot és ne sápadozzon, miközben úgy szorítja a pálcáját, hogy majdnem eltörik. Elnézést a jelenidőért, de sokszor még most is magam előtt látom...

Sokan voltak ott. Harry, Luna, Neville... Mindannyiukat elbújtattam volna és még a halált is szívesen vállaltam volna, csak, hogy nekik ne essen semmi bajuk. De persze nem lehetett. …pp úgy, mint nekem, mindannyiuknak voltak szerettei, akiket védeni akartunk.

Utoljára, mielőtt megtörtént volna, édesapámra gondoltam és a nevelőanyámra, akit úgy szerettem, mint a sajátomat; úgy is emlegettem. Magam előtt láttam drága szüleimet, ahogy aggódva búcsúztak tőlem nyár végén. Tudtam, hogy nehezükre esett, mégis megértették, hogy mennem kellett. Bármennyire szerettem volna nem maradhattam ott.

Nem hallottam az első átkot. Vagyis hallottam, de mégsem. Olyan furcsa és idegen lett abban a pillanatban a világ, amint a halálra rémült Dean elkiáltotta az első hátráltató ártást. Persze az gyenge volt és lepattant a halálfalók védőpajzsairól, de végre jogosan is támadhattak.

A dal zúgott a fejemben és éppen amikor egy újabb ellenséget terítettem le egy táncos léptű kitéréssel jöttem rá, hogy aznap vasárnap volt... Egy szomorú vasárnap.

Amikor végül eljött az este, a csapatok visszavonulót fújtak. Kölcsönös megegyezés alapján éjszaka nem támadhattunk egymásra, olyankor össze lehetett gyűjteni a sebesülteket, halottakat. Persze nem voltunk ostobák. Tudtuk, hogy Voldemort majd megpróbálja kijátszani a megegyezést, ezért mindenre felkészültünk. Harrynek tilos volt kimennie és erős védővarázslatokat állítottunk fel. Kettesével mentünk ki az emberekért, így valaki fedezett, amikor összegyűjtöttük a halottakat és a sebesülteket.

Sosem fogom elfelejteni Harry arcát, amikor meglátta a halott Pitont. Nem sírt, nem zokogott, nem vetette a földre magát, csak olyan volt az egész, mintha hirtelen meghalt volna a szemében valami. A fény eltűnt és helyén csak az a beletörődő sötét üveg maradt. Egy test, lélek nélkül.

Amikor először megláttam Lunát, azt hittem, meghalt. Valahogy fizikai fájdalom volt egy újabb barát elvesztése – persze, ezzel indokoltam -, így amikor Neville rájött, hogy még él, nagyon megkönnyebbültem és nem voltam hajlandó elmozdulni mellőle. Ron megértően viselkedett, végül is Ginnyn kívül ő volt az egyetlen barátnőm és Ginny addigra már egy éve halott volt.

Madame Pomfrey megpróbált kizavarni, de amikor maga McGalagony adott engedélyt, hogy maradjak, nem vitatkozott, csupán sértődötten szipákolva elvonult. Így aztán ott maradtam éjszakára is. Nem tudom, hogy végül is miért kezdtem el neki énekelni a dalt, de amíg el nem aludtam, újra és újra elénekeltem. Másnap, amikor felébredtem, már ő is ébren volt. Egy szót sem szólt. Nem beszélt a dalról, se arról, hogy mi történt, csak nézett rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel.

A háború tovább folyt. Eltelt egy hét, kettő, három... Egyre több halott, egyre több sebesült mindkét oldalon. Varázslények és varázslók kíméletlen harca dúlt. Olyan szörnyek vonultak fel fegyverként, amelyek néha még mindig előjönnek rémálmaimban és soha nem fogom elfelejteni a vér jellegzetes fémes illatát... Se azt a pillanatot, amikor Ront eltalálta egy eltévedt Avada.

Véletlenül fordultam arra, nem is tudom, mi vonta magára a figyelmem csak, hogy pont láttam a zöld villanást és ahogy Ron barátságos barna szemei kiüvegesednek, majd barátom tehetetlenül összeesik.
Addigra már tudtam, hogy nem vagyok belé szerelmes, az új szívemben bimbózó remény pedig mérhetetlen bűntudattal töltött el, de amit mind a mai napig szégyellek, hogy amikor éjszaka arra az üres, összetört testre néztem a gyász mellett megkönnyebbülést éreztem. Ronnak soha nem kellett megtudnia szégyenletes titkomat.

Aznap éjjel végül az üvegházba menekültem. Könnyeimen keresztül a hüppögéstől csukladozva énekeltem a dalt így búcsúzva egy újabb vasárnaptól. Egy szomorú vasárnaptól.

Harry nagyon befordult Ron halála után. Már Piton elvesztését is nehezen viselte, de miután Ron is elesett, már senkivel nem beszélt. Instrukciókat adott persze, de csak röviden, határozottan, aztán már ment is tovább. Senkivel nem volt hajlandó beszélni. Megértettem, végül is elvesztette Dumbledoret, Ginnyt, Ront, Siriust, Remust, Billt, Charliet, Fredet, Mordont, meg még sokakat és bár elég képtelen elképzelés, de Piton halála sem hagyta hidegen. Egyedül voltunk mindketten, ám ez nem összekapaszkodást, inkább széthúzást vont maga után.

Lunához menekültem. Az üvegházban kezdtünk találkozgatni. Nem azért, mert ez olyan romantikus, vagy, mert jól el van dugva, hanem mert védett volt és mert itt mozdult meg bennünk az a valami. Az első találkozót, amit meg is beszéltünk végül én kezdeményeztem és amikor megérkezett, kétségbeesetten martam ajkai után.

Emlékszem egyszer azt olvastam egy könyvben, hogy a főszereplő szerelme olyan, mint a levegő. Sokáig semminek nézte, amíg rá nem jött, hogy levegő nélkül nem tud létezni. Valahogy én is így éreztem. Luna volt a levegőm.

Az utolsó napot sosem fogom elfelejteni... Bár soha nem akarok rá emlékezni. Lucius Malfoyt kaptam ellenfelemül. Már éppen nyerésre álltam, amikor eltalált az a sóbálvány átok valahonnan a hátam mögül és persze Malfoy azonnal élt a lehetőséggel. Az Avada kivédhetetlenül száguldott felém, én pedig tehetetlenül figyeltem, ahogy közém és az átok közé egy szőke lobonc repül, hogy aztán a hőn imádott szerelmem holtan essen össze. Ekkor nyert Harry. Voldemort meghalt és ettől kezdve minden harc feleslegessé vált. A halálfalók kétségbeesetten próbáltak elszökni, s Lucius megúszta a gyilkosságot... Megint.

Nem bírtam ott lenni a temetésén. Mint ahogy Harry sem ment el egyetlen temetésre sem. Nem tiszteletlenségből, ahogy azt sokan hitték, hanem mert egyszerűen ő máshogy gyászolt. Nem hangosan zokogva, nem a koporsóra borulva... Nem...

Mielőtt bárki láthatta volna, egyszer azért odamentem, belenéztem a szemébe, az üres kék szemekbe, amik a plafont pásztázták. Arra gondoltam, biztos, valami érdekes van ott... Talán engem lát?

Újra és újra magam előtt látom titkos találkáinkat, a bujdosás izgalmát. Az ábrándos kék szemek vidám hunyorgását, s mint mindig, eszembe jut, hogy igazából mennyire menekültünk. Hogy mi elől? A háború, az ítéletek, az elhunytak szellemei, a gyászolók szomorú szemei mind kísértettek, így próbáltunk eltűnni, elfelejteni a gyászt, a magányt... Reménytelen menekülés volt az egész. Már az elejétől kezdve tudhattam volna...

Néha ott a művadon közepén úgy képzeltem, egyedül csak mi ketten vagyunk a világon, mint az első emberpár. Meztelen testemhez hozzá simuló bársonyos bőre pőre boldogságot hozott magával, mint ahogy csókjaink, érintéseink saját kis világot hozott létre. Végül is sosem mondtuk egymásnak, hogy mit érzünk, vagy gondolunk valójában. Néma egyezséget kötöttünk, hogy nem beszélünk, nem törjük meg a varázslatot, inkább megpróbálunk bennük élni. Ám valahányszor Harry magányos alakjára néztem, bűnöm, gyászom és árulásom teljes súlya lelkemre zuhant...

”h! Most egyébként itt ülök az üvegházban, kezemben azzal a méreggel, amit mindannyian megkaptunk egy medálba rejtve, hogyha elkapnának minket és veritaszérumot adnának be, inkább öljük meg magunkat, mint hogy valljunk. Gyönyörű szép medál ez, zöld smaragd díszíti. Elég csak megnyalnom a hátát és kész is...

Jah! …s egyébként vasárnap van. Az...

„Utolsó vasárnap.”
You must belépés (regisztráció) to review.
MorsFatum
Az oldal (aloldalak) tartalmát engedély nélkül felhasználni, más platformon közzétenni tilos. A szerepjáték jogai LordDraculé, a történetek pedig a szerzőké, felhasználásukhoz beleegyezés szükséges! Anyagi hasznunk nem származik mindebből!
Nem vállalunk felelősséget a felhasználók megnyilvánulásaiért, amennyiben sértő vagy törvénysértő tartalommal találkozol, haladéktalanul fordulj az adminokhoz!

Kinézet: 1.0 Wyndua

A kinézet alapjául szolgáló sablon Kali munkája!